Költőként egyik nagy témád, hogy mennyit mutass vagy éppen ne mutass meg magadból. Prózaíróként, esszéistaként mintha máshol lennének a határok. Miben más prózában magadról írni? Mintha szabadabban lehetne, de az nem biztos, hogy könnyebb…
Azért mégiscsak a próza, legalábbis az én tollamon, nem olyan veszélyesen önfeltáró, mint a vers. Szabadabban lehet, igazad van, de nem olyan húsba vágóan. Vagy csak én érzem úgy, hogy a novellák, tárcák a fantázia termékei (még ha E/1-ben vannak is megírva), míg a vers akkor is önarckép, ha „ő”-ként van (tehát E/3-ban)?
Feltűnt Neked, hogy a bőr, a hámrétegek visszatérő motívumot jelentenek? Pár könyvcímed: A bőr és a napszakok, Verejték van a szobrokon, A vastagbőrű mimóza, Hordtam az irhámat. Ennek mi lehet az oka?
Hú, ez nagyon jó észrevétel. De nem tudom. Talán ha járnék analízisbe, ott kiderülne. (Szerencsére nem járok.) Gyerekkorom óta gond nekem, hogy hogyan lehet közel kerülni emberekhez. És az embereket kívül bőr fedi. Mintha azon át próbálnék beléjük férkőzni? Pedig tudom, hogy a szívükön át kellene. Néha sikerül is.
A könyv legrégebbi írásai majdnem harmincévesek. Milyen érzés volt most újraolvasni ezeket? Mennyire van messze a kilencvenes évek?
Nem érzek időbeli távolságot: akkor is felnőtt voltam, most is felnőtt vagyok. A kilencvenes évek fényévnyivel közelebb vannak, mint a nyolcvanasok. A rendszerváltás előtt nem írtam prózát, esszét: nem lett volna hová. A kormánysajtóba nem lett volna kedvem (most sincs), meg szerintem nem is közölték volna. A rendszerváltás óta, hála istennek, nem csak kormánylapok léteznek.
Melyik a kedvenc budapesti hidad és miért?
A Szabadság-híd. Régebbi nevén Ferenc József-híd, gyerekkoromban otthon még így emlegették, már csak azért is, mert a „szabadság” szónak rossz mellékíze volt, a kommunista propaganda túlerőltette (volt, aki köszönésnek is használta: „Szabadság, elvtársak!”). Ez a legrövidebb híd, és olyan barátságos, mint egy régi paradicsompasszírozó készülék. Sokszor mentem át rajta gyalog, a budai oldalon a közelben laktunk. A Lánchíd is kedves, de súlyos fogyatékossága, hogy nem jár rajta villamos. Az teszi a Szabadság-hidat érdekessé, hogy miközben meghitt, régi darab, villamos is jár rajta, ami a modernség záloga a szememben. Azt is szeretem, hogy a Szabadság-híd mindkét vége azonnal az utcában-térben folytatódik, tehát beleszervül a városba, mintha ő maga is utca lenne – az Erzsébet-híd például messziről gyönyörű, de közelről barátságtalan, autósztráda-szerű.
A „tanegység”, „szakgazda”, „latinigényes”, „göngyölített átlag” szavak megalkotójától kérdezem: mi volt a legutóbbi leleménye?
Sietek leszögezni, hogy a fentieket nem mind én találtam ki, bár terjesztésükben volt szerepem. A „göngyölített átlag” régi statisztikai műszó. A „szakgazda” tényleg az enyém. Megemlíteném még a „kiosztmány” szót (angol „handout”), amit a Szegedre menő vonaton ötlöttünk ki Siptár Péter kollégámmal (őszerinte én voltam, énszerintem ő), egy konferenciára menet, hogy mi angol szakosok ne használjunk már túl sok angol szót. A doktori fokozatot is mindig „péhádé”-nek mondjuk, nem „píécsdí”-nek, ahogy a német szakosok.
A könyvben régi budapesti sétáidról is írsz. Miben más London utcáit járni? Vannak kedvenc útvonalaid? Ha igen, megosztasz egyet?
London annyiban más, hogy nagyon laza szövésű, szétterülő város. Persze van egy nagy belvárosi magja, de ott is sok a kert, park, zöldfelület. Az ember befordul egy sarkon, és szinte falusias utcában találja magát. Nem fokozatosan megyünk ki a városból, mint másutt, hanem hullámokban: belváros-külváros-kertváros után megint egy kis belváros és így tovább. Kedvenc utcám az Oxford Street fölötti Marylebone High Street (amit a tősgyökeres londoniak „málibon”-nak ejtenek!), ez egy kisvárosi jellegű főutca, maszek üzletekkel és a remek Daunt könyvesbolttal.
Szegő János
Hozzászólok
