Ha nincs ellenség, mivel biztassuk a népet?

Umberto Eco Dumas-regényének a főalakja, Simonini kapitány, a fantázia szülötte, de nagyon is valószerű gazember. Tőrbotra támaszkodó idegen- és főleg nőgyűlölő haspók, magányos nyomorult létére fél Európa titkosszolgálatainak zsoldjában álló cinikus hamisító ő, aki hazugságokat kohol, összeesküvéseket sző, és merényleteket szervez. Az persze csak a regényes képzelet műve, hogy Simonini kapitánynak mindenhez és mindenkihez köze van: a görbe lábú gnóm Garibaldi körül szaglászó piemonti besúgóhálózathoz, a párizsi kocsmák abszintgőzében szervezkedő alvilági bombagyárosokhoz, a párizsi kommün zavarosában halászó francia és porosz hírszerzéshez, a Dreyfus-ügy bordereau-jához és a muzsikokat ördögi félnivalóval biztató cári Ohranához éppúgy, mint a Charcot-klinika Frode doktor nevű hipnotizőrgyakornokához, vagy épp a fekete miséket celebráló sátánista Boullan abbéhoz. A szereplők és a tények, az ügyek és a dokumentumok azonban (el egészen a hitleri haláltáborok kiagyalóit megihlető Cion bölcseinek jegyzőkönyvei-ig) mind-mind vérfagyasztóan igaziak. S a képzelt Simonini is csupa olyasmit tesz, amit valakik valamikor csakugyan véghezvittek.
Ráadásul ki tudja? Egy XIX. századias kalandregény lapjain akár titokzatos hasonmása is támadhat az embernek. És utószavában talán nem tréfából jegyzi meg Eco professzor: bizonyos értelemben azért mégiscsak létezett ő. Sőt az az igazság, hogy mindmáig itt van köztünk.

Hozzászólok