Kertész Imre kifejezőbb címet nem is adhatott volna összegyűjtött elbeszéléseinek. Az angol lobogó története '56-ban játszódik, de az előzmények közvetlenül a háború végére nyúlnak vissza: abba a korba, amikor a Sorstalanság főhőse visszatér Magyarországra. A remény, az újrakezdés időszaka ez, de - mint tudjuk -, az eufória hamar véget ér. A novella elbeszélője egy lapnál helyezkedik el újságíróként, de közben rájön: ilyen körülmények között az újságírás lehetetlen - törvényszerű hát, hogy egy szűkebb, intimebb világba: a művészethez menekül, elsőként Wagner operáihoz és Thomas Mannhoz, aki ebben a korban is segít "fehérek közt európainak" maradni. Maga is írni próbál, de az alkotás szintén értelmetlenné válik ebben a torz világban. Az írás kulcsjelente, mikor a lefüggönyözött fekete autók után, az '56-os események legvégén megjelenik (nyilván fejveszte menekülő diplomatákkal) egy angol lobogóval leterített dzsip - és a járókelők, eleinte szórványosan, félénken, de a végén egyre erősebben elkezdenek tapsolni. S erre a kocsiból egy (szarvasbőrkesztyűs!) kéz válaszol: "integetés volt ez, baráti, üdvözlő, tán egy kissé részvétteli mozdulat, mindenesetre fenntartás nélküli helyeslést tartalmazott, és mellesleg a szilárd tudatot is, amivel ez a kesztyűs kéz nemsokára a repülőgépről a betonra vezető lépcső korlátját tapintja majd, hazaérkezve a távoli szigetországba". A történet nemcsak egyszerű anekdota, hanem a múlt e pillanatának talán legkifejezőbb metaforája. Kertész Imre egész prózaművészetét jellemzi, hogy mindig megtalálja azt a pillanatot, azt a jellegzetes mozdulatsort, azt a felszín alatt rejtőzködő titkot, mely mások (talán mindannyiunk) számára észrevétlen marad.

Hozzászólok