A tizenkilencedik század elején a költő még filozófus és teológus lehetett egyszerre. Samuel Taylor Coleridge (1772–1834), az angol romantikus költészet első nemzedékének képviselője, akaratlanul is méltó helyet vívott ki magának a hermeneutika történetében. A protestáns Angliában a tizenhatodik századi reformáció még dinamikus „sola scriptura” elve a reformációt követő évszázadokban megmerevedett és dogmatizálódott. […] A képzelőerő kreativitását valló romantika azonban nem tudja elfogadni sem a gondolkodást bilincsekbe verő dogmatizmust, sem a hitet is elapasztó historizmust. Coleridge a Szentírás ihletettségéről írott levelei egy gondolkodó, viaskodó emberi szellem vallomásai.

„Coleridge költőként ismeri az emberi nyelv természetét és tudja, hogy milyen veszélyekkel jár, ha egyes bibliai szövegeket – azok eredeti műfaji, stiláris, gondolati összefüggéseiből kiragadva – tévedhetetlen isteni »mozaikkockáknak« tekintjük, s azokat aztán saját elképzeléseink és vágyaink szerint spekulálva rendezzül össze.

Coleridge egyéni töprengéseivel, igazságkereső szellemével („inquiring spirit”) kiküzdött hermeneutikáját nyugodtan tekinthetjük egyszerre a 20. századi irodalmi paradigma (Auerbach, Frye) és a gadameri hatástörténeti hermeneutika előfutárának: „Már képtelen vagyok megmondani, hogy mi az, amit nem e könyv hatástörténetének köszönhetek.” 7. old.

„Legutóbbi levelemben azt mondtam, hogy a Bibliában több van, amitől találva érzem magam, mint az összes többi általam megismert könyvben együttvéve; Hogy a Biblia szavai létem nagyobb mélységeiben találnak; és hogy mindaz, ami így talál, már önmagában hordja az ellenállhatatlan bizonyítékát annak, hogy a Szentlélektől való. Ám a kérdéses tan azt a hitet követelné meg tőlem, hogy nem csak, amitől találva érzem magam, de minden, ami a szent könyvben van, minden, amit benne találok, az nem egyszerűen ihletett – vagyis a Szentlélek életre hívó hatására született emberi alkotás –, hanem egy tévedhetetlen értelem által diktált szöveg; más szóval, hogy a szerzők külön-külön és együttvéve az inspiráción túl isteni információkban részesültek. Itt pedig minden kertelésnek, minden kibúvónak vége. Egy tévedhetetlen értelem mindenre kiterjed, fizikai és szellemi dolgokra egyaránt. Ez az értelem az igazságot a három lehetséges nyelv bármelyikén közvetítheti: az érzékek nyelvén, ahogyan e földön a tárgyak a szemlélő számára megjelennek, a tudomány nyelvén, mely abból indul ki, hogy a szemlélő van a középpontban, vagy a filozófia nyelvén, mely a kettőt egyetlen érzékfeletti valóságban egyesíti. De bármelyiket is válassza ez az értelem – márpedig nyilvánvaló, hogy összeférhetetlenség csak az az első és a második között áll fenn, míg mindkettő közömbös és azonos értékű a harmadik számára –, azt szükségképpen következetesen használja; mert egy tévedhetetlen értelem célja nem lehet a megtévesztés, hanem csakis az, hogy megértsék. Továbbá, bármelyiket is válassza a három nyelv közül, annak az Igazságra lefordíthatónak kell lennie.”