z elmúlt évben IBBY-életműdíjat kapott népszerű írónő legújabb regényének hőse ismét a gazdag fantáziájú Anikó. A Kovács család középső lánya a nyári szünidőre meghívást kap amerikai rokonaitól. A tervek szerint a család kislányának bébicsősze lenne, ha … bele nem bonyolódna szépséges unokanővére kalandos ügyeibe. Bűnügyi regénybe vagy akciófilmbe illő jelenetek kápráztatják el az olvasót, de az összegabalyodott szálak végül szerencsésen kibogozódnak, a sötét titkokra fény derül.

Részlet a műből 

(…)
– Senki nem vár minket? Legalább egy kutyus, hogy farkcsóválva, két mancsát a vállamra téve a fülembe hörögjön?
– Mondtam, hogy magunk leszünk – mondta Mr. Grant.
Megálltam, rábámultam.
– Mrs. Grant csak nem személyesen mosogat? Máris kijelentem, hogy nem sikálom föl az előszobát.
– Nincs előszoba.
Lassan lépkedtünk fölfelé a sziklába vágott úton, Rómeó hozta a csomagjainkat.
– Leszek inas, sofőr, rabszolga… Megfelel?
– Ühm!
A fordulóban megálltam, körülnéztem, próbáltam szemmel befogni a sok szépséget. Láttam, amennyire lehetett, mindent meghagytak vad, ősi érintetlenségében, de nyilvánvaló volt az is, hogy a szigetet tökéletesen rendbe hozták.
– Mézesnapjaink idejére mindenkit szabadságoltam, önző vagyok, csak magamnak akartam a gyönyörű Landát – búgta Rómeó.
Ahogy fölfelé kanyarogtunk, lent egyre szélesebbé nyílt a táj. Apró játék hajó tartott a partnak, legalábbis feltételezhettük, a haladását innen már nem lehetett érzékelni.
Richard futott föl a csomagokkal, visszafordult.
– A ház.
Felnéztem, és pillanatokig nem jutottam szóhoz. 
– Ez eszméletlenül gyönyörű!
– Remélem, belülről is tetszik majd.
– Ezt máris le merném fogadni.
Hatalmas nappali, óriási ablakok előtt lustán mozdultak a függönyök, majdnem fehér márványpadlón gyapjúfehér szőnyegek, megfizethetetlenül drága belsőépítészek, művészek munkái…
Aztán a háló, takaróján könnyedén odadobva Landa rózsaszín csipke hálóinge…
Külön lakrészt kaptam, nyomatékkal betettem magam után az ajtót. Nem azért jöttem, hogy zavarjak.
Nem emlékeztem, mikor aludtam el, hogyan vetkőztem, húztam magamra a könnyű takarót…
Amikor felébredtem, már a hold sütött be a széles ablakon. Távoli, furcsa lüktetésnek tűnt az óceán zenéje… különösen szép volt a kék világítás, mindennek sejtelmes éjszakai színe lett.
És akkor furcsa hangot hallottam. Távoli, elnyújtott… Ember? Állat? Madár? Sírás? Könyörgés?
Felhúzott térddel ültem, lazán átkulcsoltam a kezemmel, és hallgattam. Bele kellett borzongani, el kellett sápadni tőle… „Mi lehet ez?”
„Nem szeretnék teljesen egyedül lenni” – gondoltam. „Amíg alaposan meg nem ismerem, meg nem szokom…”
A hang lassan elhalt, elenyészett. Elmondta panaszát az éjszakának… „Talán nem hallotta más, csak én!”
Mélyen, álomtalanul újra elaludtam.
Mire frissen, kipihenten megint felébredtem, a nap már beragyogott az ablakon, lassan mozdultak a függönyök.
Kopogtak az ajtón, Landa jött látogatóba. Még hálóingben volt ő is.
– Figyelj… – kezdtem lassan. – Valami furcsa hangot hallottam az éjjel! Csupa panasz, mintha valaki kegyelemért könyörögne, mintha nem bírná tovább a szenvedést! Olyan reménytelenül…
– Talán sirály – vélte Landa. – Még nem hallottam. – Vagy bagoly? Nem értek hozzá.
Újabb kopogás, és Richard jelent meg. A férfi pihent volt, jóképű, elegáns. Könnyű drapp pantallót viselt, ugyanolyan színű remek inget, ujját felhajtotta. Már a partról jött.
– Valamivel meg akartam lepni a hölgyeket!
– Figyelj, olyan furcsa hangot hallottam az éjjel… Talán valami madár?
Richard mintha összerezzent volna.
– Nem vagyok valami nevezetes ornitológus… – átható kék pillantásában mintha felvillant volna valami. – Gondolom, viharmadár. Néha megpihen nálunk, néha elkerüli a szigetet, a maga sajátos logikája szerint. Sirály, majdnem akkora, mint az albatrosz.
– Könyörgő, zokogó hang volt! Beleborzongtam, nézd, most is libabőrös lettem…
– A madarakat másként hangolta a teremtő – szólalt meg Landa. – A bagoly hangja számunkra a halált jelenti, náluk meg talán annyi, hogy gyertek, apróságaim, kész az ízletes egérvacsora!
Nevettünk. Percek alatt lezuhanyoztam, zokniba, sortba, pólóba bújtam. Landa világoskék frottírruhában jött vissza, sok szőke haját hátul bolondos lófarokba fogta össze egy kék csat.
– Mmm! – mondta elismerően Rómeó. – Ez a kislány veszettül csinos!
Landa kényeskedve fordult felé. 
– Asszony vagyok, uram!
– Mi a manó! Irigylem a férjét.
Követtük a férfit a teraszra.
– Nézzétek az asztalt… Úgy igyekeztem, hogy minden legyen.
– Mi a manó! – kiáltotta Landa elismerően. – Uram, irigylem a feleségét.
Letelepedtünk. Mi szem s szájnak ingere! Derekasan nekiláttam.
– Csupa mennyei finomságot halmoztál össze, Rómeó!
Rám villant a különös kék pillantás.
– Van rá valami okod, hogy ne Richardnak szólíts?
– Kellene, hogy legyen?
Nem felelt, kihagyta. Sietősen evett, nyúlt a szalvéta után.
– Ma még valamit el kell intéznem a városban… – már ugrott fel az asztaltól.
Ugrott Landa is.
– Elkísérlek! Nem valami vonzó program, hogy csak a teraszon ülök. És ne menjek a tóhoz, és ne menjek a kikötőhöz…
A férfi elkomolyodott.
– Nyomatékosan kérlek, Landa… idegen vagy itt, én viszont gyerekkorom óta ismerem a szigetet. Felelősséget vállaltam érted! – már csak a hátát láttuk, ruganyos léptekkel futott, eltűnt a szemünk elől.
– Szép kilátások – mondta Landa dühösen. – Most majd estig nem látom. A különleges tavat meg az omló sziklákat már a repülőn is részletesen elmagyarázta.
– Nyilván nem véletlenül.
– Egyedül nem mehetek sehová…
– Nagyon helyes. Viszont felhívom szíves figyelmedet arra, hogy már nem vagy egyedül.
Landa rám nézett, felvidult. A szokott kérdéssel fordult felém.
– Nem vagy fáááradt?
– Nyomás, indíts!
Könnyű széldzsekit dobtam a vállamra, a reggel hűvösnek ígérkezett. De ez a levegő!
Találomra indultunk neki az első sétának, és hamar a sziget csúcsához értünk. Valóban! Ha sokáig nézi az ember, olyan, mintha egy hatalmas hajó orrában állnánk. Kicsit balra léptem, mélyen kihajoltam. Itt tanyáztak tegnap a fókák. Ma egyet se voltam képes fölfedezni. Hol jönnek, hol nem, nyilván a maguk sajátos logikája szerint. Ez biztosan így van!
A magas parton a korlát mentén haladtunk, és meszsze lent, a nyílt vízen, felfedeztük Richard motorosát.
Ringtak lent a bóják a sziget körül körbe, vörösek a nyílt óceán felé, fehérek a part irányába.
– Az egész szigetet valami bonyolult elektronikus zár védi, idegen még csak megközelíteni se képes – szólalt meg Landa.
Minden fénylett a sós nedvességtől, a növények, a fák is.
– És az édesvizet vajon honnan gyűjtik?
– Hatalmas tartályokban a partról. A legfinomabb forrásvíz. Richard Grant nem Robinson…
Landa borongós pillantással búcsúzott a parttól.
– Frankkel errefelé búvárkodtunk! De ezt a szigetet nem lehetett megközelíteni! Rögtön előkerült valaki, és eltanácsolt.
Tényleg, a barátnője, Karin említette ezt a Frank-ügyet. Belekaroltam, másfele húztam. Már kavicsokon jártunk, gyönyörű, fehér, mosott kavicsokon. Lehajtott fejjel lépegetett.
– A legszebbeket majd lapos tálba gyűjtöm, vizet öntök rájuk, mint a kínaiak. Illeni fog a házhoz. Nem úgy, mint a moszatos zöld Vénusz. Képzeld, Anikó, Richard felajánlotta, hogy megveszi nekem. Nem illene ide!
– Rosszul érezné magát – ismertem el.
Múlt századi stílust őrző öntöttvas padok, dúsan díszített kandeláberek, odább smaragdzöld gyephokipálya. Mögötte teniszpálya is.
Landa ingerültsége semmivé foszlott.
– Boldog vagy? – kérdeztem tőle. 
– Naná! – felelte azonnal.
Követtük a sziget partjának lágy jobbra ívét, mentünk tovább. Megálltunk, körülnéztünk…
Landa felsikoltott az elragadtatástól.
– Ez nem lehet igaz!
Tiltott helyen, a belső tónál jártunk. A víz tükrét benőtte valami vadon termő tengeri kenderfű.
– Mint minden kenderféle, mint a marihuána, ez is tartalmaz valamennyi bódító anyagot. A nap bizonyos szakában, bizonyos széljárásnál veszélyes erre jönni. Richard szerint. Csakhogy ő is ugyanolyan csapnivaló botanikus, mint én. Majd kitapasztaljuk, ugye?
– Ühm! Villámgyorsan…
Ahogy a lágy szellő mozgatta, úgy hullámzott a szőke, hamvas mező, a különös tó felszíne. Nonfiguratív ábrákat rajzolt, mást gondolt, lassan eltörölte, most, mint egy koronás fej…
– Lefestem! – tört ki Landából az elragadtatás. Közelebb lépett. – Minden napszakban, az összes színeváltozását… Egek, mit tudott volna ebből kihozni Alan Rupert!
Már közvetlenül a fura tó partján álltunk.
– Fel nem derített módon kapcsolatban van az óceánnal. A vize néha egészen sós, zavaros, máskor egészen tiszta. A partja a sótól iszamós és veszélyesen csúszós, a mélységét senki nem ismeri. Legalábbis Richard szerint.
Landa széles terpeszbe állt, karjait széttárta. A két sportcipő biztosan tapadt, tökéletes volt az egyensúly is.
– Persze ha festeni akarok, bele kell egy kicsit gyalogolnom. Nem most, ne félj! – Hátrafordult, lassú, óvatos léptekkel araszolt fel az útra, megkapaszkodott a korlátban, megkönnyebbülten sóhajtott. – Végül is, féltem egy kicsit – vallotta be. – Nincs is olyan nagy kedvem festeni.
– Ennek örülök.
– Én már tudom, mennyi vajúdás, elcsüggedés, újra nekilendülés… – Fölnevetett. – Máris rám telepszik a gazdagok tunyasága? Tudomásul veszem, hogy mindent erőfeszítés nélkül, készen megvehetek?
Az út a belső tó felől, enyhe emelkedővel, fölfelé vitt. A legmagasabb pontnál pihenővé szélesítették. A kilátás kedvéért itt minden irányban kivágták a fákat.
Nem tudtam volna megmondani, hogy a sziget melyik része a legszebb. A part persze nem látszott, sötét opál foltnak tűnt a Santa Caterina szigete. Richard motorosa nem volt sehol. Kíváncsian mentünk tovább.
– A legmagasabb ponton túl veszélyes sétálni. A víz, az óceán megállás nélküli romboló hatása nyomán meglazultak a hatalmas sziklatömbök. Majd szakértőket kell hozatni, hogy észrevehetetlen és a tájat el nem rontó betonerősítéssel rendbe hozzák. Már Oliver nagypapa is akarta, csak nem maradt ideje rá. Legalábbis így mondta Richard.
Lassan araszoltam lefelé. Figyeltem a zajt, amit lépteim keltenek.
– A te Rómeód túlzottan óvatos. Egyáltalán nem hiszem a belső tó veszélyét, de ugyanúgy azt se, hogy ezek a sziklák… Kibírják ezek még a következő ezer évet! – nevettem.
Landa elmosolyodott.
– Richard szeret egy kicsit fontoskodni! Ragaszkodik hozzá, hogy mindenki csak az ő engedélyével legyen boldog. Az ő szeszélye tiltotta meg nekem a partra lemenést.
Kiszélesedett az ösvény, lépcsőfokok következtek, természetes vagy robbantott teraszok. A fák még eltakarták a kilátást… aztán már nem.
Meglepetten felkiáltottunk. Tökéletesen fölszerelt, modern, tágas kikötő! Nem messze a parttól fehér, gyönyörű hajó ringott a sötét vízen, tisztasága szinte vakította a szemet, fel-felvillant a napsütésben a vörösréz veretek fénye.
Izgatott örömmel futottunk a partig.
(…)